Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A végtelenhez mérve semmi az életünk
A csillagévek óráin egy perc az életünk
Az ember önmagában semmit sem ér
S ha nincsen barátunk elvisz a szél

A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes
Az ember nyugtalanul mégis mindig keres
Az ember önmagában semmit sem ér
S ha nincsen gyökerünk elvisz a szél."

 

,,Milyen furcsák vagyunk mi emberek:A lelkünk sír,az ajkunk nevet,a másikról azt hisszük boldog talán,s irigykedünk egy-egy vidám szaván.Azt hisszük,ha a másik szeme ragyog,gondolatai tiszták,szabadok.S nem vesszük észre,dehogy vesszük észre,hogy könnyek úsznak villámló szemében.Különösek vagyunk mi emberek,a lelkünk sír,az ajkunk nevet.Hazugság az egész életünk,hisz akkor is sírunk,amikor nevetünk!

 

Vágy

A legmélyebb és legigazibb vágy, annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez.

És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani.

De ami előtte volt, -a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé

lökte őket, az megmagyarázhatatlan.

Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy.

Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van

a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát

a legmélyebb bódulattal élik át, és izgatottan várják,

mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek, nem sietnek, nem hajtják

az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel.

Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik,

hogy az igaz mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon.

És amikor elkövetkezik a pillanat, nem haboznak,

nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen

mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak

minden  egyes pillanat fontosságával.”

 

 

 

 

Szeretni valakit, ki ránk se néz. Szeretni ,várni ,remélni.
Mindennap látni ,s rádöbbeni,hiába minden elkéstél.
Hiába minden? Akkor miért imádkozunk? Miért könyörgünk és miért sírunk?
És miért vele álmodunk és miért remélünk,várunk rá?
S ha végre ránk néz,vagy végre ránk nevet,a sok-sok szenvedést miért feledjük el?Az az egy pillanat mi örömöt okoz,miért feledtet velünk oly sok bánatot?
Ha elutazik messze megy s majd sokára jön vissza,az az érzés,mit ápolunk,nem hívhatja vissza.
S közben a józanész feledtet velünk,mert azt diktálja állj meg,tovább nem mehetünk.
Nem szabad szeretni olyat, aki megvet,aki nevet rajtunk.
Nem szeret bennünket.
Aki örül,mert tudja,hiába remélünk,aki érzi,miatta szenvedünk.
De ha a szív e kis motora szeret, hiába a józanész,nem tilthatja meg az érzést,mit ember nemesít.
Nem bír érzelemmel az ész hiába tilt. Nem tehetünk róla ,s ha szeretünk,nem mondhatja senki,hogy feledd!
Nem mondhatja senki, aki tudja, hogy legszebb az olyan érzés mely tiszta.
Nem kell, hogy azt mondd, hogy szeretsz.
Ha mást érzel, ne hazudj nekem.
Nem kell a szép, de hazug szavad.
Mondj inkább rosszat ,de igazat.
Először fáj,ha friss lesz még a seb,de később elmúlik,hálás leszek neked.
Lehet, hogy egyszer szerelmes leszel s nem viszonozzák,s te kínlódsz,nyögsz,szenvedsz.
Úgy érzed nem bírod,meg kell halnod.
Gondolj akkor rám, s megtudod, hogy rossz volt.
Sétálsz még te is elhagyott utcán, fejed lehajtva könnyeid ne lássák.
Zokogsz még te is egy kedves ablak alatt, s hallod, hogy ő odabent ő vígan kacag.
Megvetni ,gyűlölni,gyűlölni akarod,de csak becézni,imádni,szeretni tudod.
Nem bírsz és nem akarsz nélküle élni,nevetni,küzdeni,harcolni,sírni.
S ha eddig elértél ,nem fogod kérdezni.
Tudni fogod majd:
"Mit jelent Szeretni"

 

 

Szomorú a szívem, mert tudom, most nem lehetsz az enyém,
összekavart életünk elindult egy rossz irány felé.

Mikor nem vagy velem, könny csordul le arcomon,
meg kell próbálnom, de felejteni nehéz - tudom.

Mikor veled lehetek, szikrázik szívem, mert szeretlek,
de e szeretet nem szerelem, ezért nem engedhetem, hogy szenvedj.

El kell, hogy felejtselek s te is engem,
mert ha ezt most folytatnánk, az nem lenne jó egyikkőnknek sem.

Nem akarom, hogy fájjon, de ez nem lehet másképp,
engedj el lágyan, s így megmaradsz nekem, mint egy álomkép.

Veled leszek álmomban, s erre az lesz a fájó bizonyíték,
hogy reggel majd a párnámon ott csillog egy könnycsepp, mely az enyém.

 

 

Néha úgy érzed, az élet egy nagy sorstalanság, 

szeretsz valakit, ki téged nem, sok-sok csalódás. 

Fáj őt boldognak látni mással, 

fáj, hogy a párás tükörbe más nevét írja. 

Nem tudod utálni, haragudni rá, 

bármennyire akarod, ha azt mondod: Utállak; nagyon fáj! 

Egy könnycsepp folyik végig arcodon, 

ezt miatta hullajtod, közben ezt gondolod. 

Ülsz reszketve egy hideg padon, 

szemed csukva, gondolkozol. 

A sok régi szép emlék lebeg előtted, 

ahogy édes csókjaira vártál karjaiban heverve. 

Ekkor szemed kinyílik, még jobban könnyezel, 

szeretnéd őt visszakapni, de tudod: LEHETETLEN! 

Lenézel, könnyed földre hull, 

majd a szél egy halott falevelet eléd fúj. 

Szomorúan látod, neki már annyi, 

közbe neked is eljött a vég, csak erre tudsz gondolni. 

Ajkadról leszáradt a mosoly, 

úgy érzed, már sose lehetsz boldog. 

Behunyod szemed, majd újra kinyitod, 

de rájössz, ez valóság, sajnos nem álom. 

Előre nézel, egy sötét árnyékra felfigyelsz, 

közelebb jön, s látod, nem ő az, egy idegen. 

Elmegy melletted, még csak rád sem néz, 

azt hiszed, téged mindenki senkinek néz. 

Rossz ez az érzés, Fáj, hasít, 

ezért féltél, hogy szerelmed szakít. 

Ki téged szeretett, de jött egy másik, 

utálnod kéne, de tudod, ez SOSE fog menni. 

Mindenkinek azt mondod: ő már senki többé, 

de még mindig nagyon szereted, ott bent,a szíved mélyén!

 

 

Amikor sebesen eltűnsz két karomból, és már nem látlak sehol sem,
érzem,hogy valami sebet ejt a szívemen.
Fáj a pillanat mikor megérintesz,
s fáj a pillanat mikor nem érinthetsz.
Hangom elcsuklik és már nincs több szavam,
szeretsz még engem, s ezzel nyugtathatom magam.
Sokszor fájó perceken keresztül csak szaladnék utánad,
s karjaid közt feltörhetnének a vágyak,
amelyek már 1000 éve várják azt a szerelmes pillanatot,
mikor mindent elfeledve szenvedélyesen szívemet nyugtatod.
Van úgy, hogy úgy érzem már nincs szükséged többé rám,
s félek kedvesem,hogy elküldesz egy éjszakán,
de máskor érzem,hogy én vagyok a mindened,
és testemet két karoddal szorosan átöleled,
hogy tudjam,soha nem akarsz már mással lenni,
csak folyton folyvást szüntelen szeretni.
Oly sokszor haragszom rád,mert úgy érzem bántasz,
de te egyetlen pillantásoddal minden rosszat eltakarsz.
Egyetlen csókoddal meggyógyítod szívemet,
s újra jó kedvre derítesz engemet.
A titok mely benned rejlik tetszik nekem,
s minden pillanat mit valaha átéltünk már örökre itt él bennem
és csak gyarapodik szívünket egyre jobban egymásba fonva,
hogy mikor gyermekünk kérdez biztosan feleljünk,ne pedig dadogva.
Ne kelljen gondolkodnunk, ha majd megkérdi mi hogy voltunk boldogok,
s ha összetörve jön haza ránézve is tudjuk mik a válaszok.
Oly sok álom és pillanat vár még ránk,
és tudom,hogy lesznek még könnyes éjszakák,
de én már megtanultam,hogy a szerelem könnyekkel jár,
s már tudom,hogy van aki nyugtat már.
Jöhet bármi, tűz és víz,
jöhet fájón égető kín,
de a szívünk szüntelen csak szeret és megbocsát,
mert az igaz szerelem csak így élhet egy életen át.

 

 

 

 

 

 

 

Mosolygott az arcom, de mögé senki nem néz.
Játszom a közömbös embert,
most látom csak milyen nehéz.

Ha valaki azt megkérdezné tőlem:
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Egy pillanatra zavarba jönnék, 
s nem tudnék szólni hirtelen.

Csak nagy sokára mondanám, halkan:
- Semmiség csak egy elmúlt szerelem.

Elmegyünk egymás mellett és az arcod
rám nevet, kacagva köszöntelek én is,
de hangom kissé megremeg.

S nem venné észre rajtam senki sem,
hogy titokban könnyes lett két szemem.
Egy halk sóhaj ez volna minden jel, s
mennék tovább csendesen.

Ha valaki azt kérdezné, tőlem:
- Mit jelentesz Te nekem?
Talán könnyelműen felelném:
- Semmit, semmit csupán... az ÉLETET.
A valóság mindig nehéz,
de tévedsz, rosszul ítélsz.
Szívedben mindig lesz hely emlékeknek 
s felejtjük egyszer, hogy rossz vége lett.

Most búcsúzom, ennyi az egész
most menj el, vissza se nézz.
Csak vedd karodba azt, ki tőlem elrabolt,
s gondolj arra, hogy voltam s talán... VAGYOK!"

 

 

Elválnak útjaink, tudom, hogy hiányzom, s ez egy ideig fájni fog. Elengedjük egymás kezét, de talán egymástól távol egy új élet veszi kezdetét! Lesznek még szebb napok, mert lélekben mindig veled maradok. Sosem felejtem a sok gyönyörű pillanatot, amikor először éltem át a varázslatot. Nekem te voltál a mindenem, nem volt Nálad nagyobb kincsem! Mégis elmúlt ez a nagy szerelem, de tudom, szívemben soha nem ér véget! Emléked megőrzöm az utolsó pillanatig, s tudd, veled éltem át a szerelem legszebb élményeit!

 

 

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod,

amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod.
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed.
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
amikor várod, hogy odaadhasd önmagad.
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
amikor vágyod hangját és szavait.
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét.
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
amikor nem bírod már türtőztetni magad.
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
amikor elhiszed, hogy ő is eleped érted.
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle.
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
amikor már önmagaddal harcolsz ellene.
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz.
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
amikor világossá válik, hogy megteszed.

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis SZERETED!"

 

 

Mért tetted ezt velem?Mért nem szóltál?Megkérdeztem mi bánt,s csak ennyit mondtál:,,már nem szeretlek úgy mint régen''!A mai napig nem értelek!Te nem érezted azt amit én érzek?Az egyik percben imádsz, a másikban már nem szeretsz. Mond hogy van ez?Látom már eldöntötted,s végleg kitörölsz a szívedből, ettől félek!Mond mért nem őrzöd az emlékeket?Már látom,nem érdemeltél meg!De csak hogy tudd,meghalnék érted!Igen,fájnak az emlékek,de vmi hozzám is fog kötni,és akkor majd eszedbe fogok jutni,de már bánni fogod,h nem tudtál szeretni!

 

 

 

Azt hittem szeretnek, pedig csak játszottak velem;

Minden,amit eddig hittem,romokban hever.

Összetört szív,s talán már néma érzések suttogják:

nem érdemes sírni,ennyi volt a boldogság.

Nehéz könnyes szemen uralkodni,hisz őt senki sem tudja majd pótolni.

Néma minden,hisz még fáj a szív,s azt hiszed,hogy ez soha nem lesz többé így.

Talán igazad van,de ha így is lenne,gondolj az együtt töltött,boldog percekre.

Hisz annyi minden közös emlék,forró csókok,meleg ölelés..

S most minden szertefoszlott.

Közös álmok,vágyak,tervek,minden,miket együtt terveztetek.

Ennyi volt,s te már tudod,sohasem feleded el őt,bárhova is juttok.

Az ő szerető szívét nem lehet feledni,mert megtanított arra,hogyan kell szeretni.

Forró ölelések,csókok,s minden,mit ajkaitok egymás felé mondott.

Ha most már vége is,tudd,hogy sohasem feledhet el ő téged,hiszen élete egy részét szentelte néked.S ezt kitörölni,elfeledni még akkor sem lehet,ha szíve majd egykor egy másikat szeret.Ennyi volt,mi szép volt s jó,hidd el,ez nem múlandó.

S hidd el azt,ne kételkedj benne,ha végső búcsúd közeleg,ő lesz az utolsó,ki azt mondja:ég veled,szerettelek,s talán még most is így érzek.Tudom,ez már késő,s tán te ezt nem is érted,hogy mért hagytalak el,ha szerettelek téged.. 

 

 

 

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.
 Futnál, menekülnél, de nincs hova. Egyedül vagy. Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó, egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen. A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem. Egyedül vagy. Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred, legalább az melegít. Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé, de csak a semmit markolod. Egyedül vagy. Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban. Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán, hátha legalább egy csillag ragyogna fényesen,de nem. Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz. Egyedül vagy. Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült. De már fogy az erőd. Meddig bírod még, Egyedül vagy. Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned. Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik. Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. Egyedül vagy. Még mindig egyedül. DE MÁR ÉBREN! Közben pedig rájössz ez nem álom volt , hanem valóság.

 

 

 

A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz Rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, Te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.

 

Lassan elteltek az évek és most bevillanak képek, nem tudom mit tehetnék még nemtudom mit érzek. Volt hogy megbántottalak, de hidd el azóta is bánom nekem te voltál a fiú akivel örökké kell bánnom. Hidd el nekem sajnálom, és tudom nem tudsz többé szeretni, most egy új utat kell keresni és veled együtt feledni. Sajnos nem lehet ezt így én is tudom így bocsánatot kérek, és bánni fogok minden sort ameddig csak élek, mert fontos voltál nekem. Érzem talán több mint barát, s próbálom most megdönteni szíved erős falát, csak hogy megbocsáss és hogy én is végre megnyugodjak egyszer, bár nem forrt be a seb de talán enyhítetem ezzel,mert bár nem beszélünk róla de megtörtént mi tudjuk csak két ismerős vagyunk kiknek volt még közös múltjuk, hogy lesz e jövőnk arra tőled várok választ, de ne is mondj még semmit ha az kételyeket támaszt.

 

Mért van az?

“Mért van az, hogy véget ér az álom, s mi valóság volt többé nem találod? Egyedül vagy újra, nem ölel át senki,pedig te még tudnád őt szeretni. Aztán jön egy másik, de te meg se látod,mert aki elment, még mindig visszavárod. Mért van az, hogy neked nem sikerül semmi?Ő volt a mindened, s elengedted menni. Nem mentél utána, s nem mondtad, hogy várjon,s hagyod, hogy egy könnycsepp lefolyjon arcodon. De az idő múlik, s kit nem látsz már soha, Az halványul benned. De a sors mostoha,hadba állítja, feltépi a sebet, Szíved megint lüktet, repülnél feléje.De ekkor egy kérdés villan az eszedbe:Mért van az, aki elment nem jön többé vissza? Csak az emlék marad, de az él mindörökre.”

 

Bocsáss meg a haragomért, a dühömért, az akaratomért, az önzőségért, hogy hagytam eluralkodni magamon a félelmeimet, hogy nem figyeltem oda rád, hogy nem érdekelt mit akarsz te csak az, hogy mit akarok én…Bocsáss meg mindenért, hogy erőszakosan próbáltam kiprovokálni mindent...Bocsáss meg ezekért, bocsásd meg, hogy nem leszek mindig türelmes, hogy néha elbizonytalanodom, hogy úrrá lesz rajtam a kétely, bocsásd meg a gyengeségem, még mindig szeretlek...

„Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni, s szeretnék veled egy ágyban álmodni. Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat, s elmossa az összes bánatodat. Szeretném ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat. Szeretném ha tudnád hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ. Szeretném ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív mely megszakad. Szeretném ha látnád hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat. Szeretném ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat. És végül Szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam hogy életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb..."

 

 

Tudom már nagyon késő mondani, tudom már nincs értelme mondani, tudom, már felesleges megvallani, tudom már nincs értelme elárulni: életem része voltál, életem része maradsz, mint távoli, mint elérhetetlen, mint titok.
A titok egy szép, egy valós csoda: talán megfejthető, talán nem, talán elérhető, talán nem. Titok. S ezért olyan fájdalmas, mert égeti az embert. Még ha sok év el is telik, akkor is benne ég, még ha hónapok telnek is el azok között a ritka pillanatok között is, amikor hallhatom a hangod, vagy csak messziről láthatlak bennem van a mosolyod, bennem él a hangod, s lelked mélysége.
Még ha el is veszítem a békét, melyet Te adhatsz nekem, vagy már már a hitem is remeg, akkor is tudom, ott valahol messze, mely nem kilométerekben számítható, vagy.
Ez a fájdalom égető, de mégis izgalmas. Ez a fájdalom a lélek nemesbítése, melyet adni szeretnék valakinek, aki ismeretlen, aki a félelem tárgya.
Más vágyam már nincs. Csak szeretni és tisztelni. Talán álmodozó vagyok, talán hivő, talán hitetlen, de keresek valakit. Várni rád, tudom nem érdemes. De az ember gyakran keresi az értelmetlen dolgokat. De én szeretek várni rád, nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak...

 

 

Nem ismertelek, de már az első találkozásnál éreztem valamit. Gyönyörű volt minden pillanat amit veled töltöttem. Örökkévalóság volt tele szerelemmel, majd hátat fordítottál s én nem kérdeztem miért, sírástól nem tudtam szólni. Vártam hónapokat, de a seb nem gyógyult be. Hiányzol és mindig is hiányoztál. Sosem kérdeztem miért történt ez velünk, fájdalmamon nem segített volna. Beletörődtem és most itt állok másfél évvel a \"bukás\" után. Ez idő alatt rájöttem, hogy szerelmem nem múlik el, csak elcsendesedik. Te voltál életemben a legszebb dolog és a legfájdalmasabb. Szeretlek és szeretni foglak.

 

Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég.

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!

Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap. /Szerelmünk lapjai/

 

 

 

Ahogy múlnak a napok,
azt veszem észre hogy belezúgtam nagyon.
Szeretem azt, ahogyan rám néz,
szeretem őt és kész.

Ahogy múlnak a napok,
egyre jobban boldog vagyok.
Hiszen mellette újra magamra találtam,
ebben a nehéz, s gonosz, igazságtalan világban.

Ahogy múlnak a napok,
csak vele vagyok igazán az aki voltam régen egy napon.
Csak vele érzem magam igazán nőnek,
és ez egy kicsit magabiztossá tesz.


Ahogy múlnak a napok,
érzem, belőlem ez a szerelem egy új embert faragott.
Hiszen mióta vele vagyok,
egy könnycsepp se gördült le az arcomon.

Ahogy múlnak a napok,
észrevettem, elmúlt egy bajom.
Elmúlt a félelmem,
amit a magányom miatt éreztem.

Ahogy múlnak a napok,
napokról-napokra szerelmesebb vagyok.
Kicsi pir arcomon,
Mert ha meglátom őt én rögtön elolvadok.

Mosolyog a szemem, s remeg a lábam,
ha ő átkarol gyengéden, de bátran.
Hiszen érzi ő, hogy én már csak erre vártam,
amióta nem láttam.

Minden nap, mikor csókolja a számat,
azt suttogja újra nekem bátran:
Én szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolája,
bárcsak tudhatnád hogy én mennyire imádlak.

Felelni én erre csak annyit szoktam,
szeretlek kedvesem, s a mindenem vagy.
Mert ahogy múlnak a napok,
vele újra a régi boldog ember vagyok! 
 

 

Egy szó, amelyre mindig vágytam,egy táj,melyet megcsodáltam.Egy mosoly,mely örökre elvarázsolt,egy fény, mely a szemedben táncolt.A hang,mely oly tisztán csengett,a kéz,mely megérintett.Egy mozdulat,mely csak nekem szólt,az ölelés,mely csak enyém volt.Angyalok éneke cseng fülemben,régi nyár emléke kínoz engem.Az idő árja messzire sodort,volt egy szerelem,de csak játék volt.Maradt a vágy,mely már hiába éget,a remény is elszállt,semmivé lett.Nem égett tűz a szép
szó mögött,volt egyszere egy álom,mely összetörött.

 

Ő, akiért feltételek nélkül bármit megtennék.Nincs már velem, de a hangját hallom bármerre is vagyok. Ha rá gondolok felhők mögül a nap, újra felragyog, megváltozik a világ, hogyha hallhatom, vagy láthatom, de ő már messze jár, és nincs ki enyhítse a bánatom. Miért van tele hiánnyal a világom, ha nincs itt? Mi ez az érzés, ami minden fájdalmat felnagyít? Miért kínoz úgy az álom, mikor reggel nem találom? Messze járok tőled, senki nem kísér az utamon...

 

Az éjszaka közepén felkelek, hogy megtöröljem könnyes szememet,
megint vele álmodtam, és megint ugyanaz a szerelmes jelenet.
Nem bírom ki, hogy nem én csókolom, ölelem, szeretem,
ő már rég elfelejtett, és más tölti be az én régi szerepem.
Én örülök, hogy boldog, vagyis a világnak ezt mutatom,
de a szívemben még ő él, és a régi szerelmét kutatom.
Mikor ő elhagyott, elvitt belőlem egy fontos darabot,
nálam is itt van egy része, és tudom, örök rabja maradok.
Neki csupán egy csettintésbe került, hogy elfelejtsen engem,
én meg szenvedek, és még most is mély nyomot hagy bennem.
Hiába a véget nem érő bulizás, hajnalig tartó tombolás,
akkor nem gondoltam rá, de másnap megint jött a zokogás.
A legfájdalmasabb az, hogy tudom sose lehet már enyém,
a szívem szakad meg, hogy többé nem ölel meg gyengén.
Annyi mindenen mentünk át, volt köztük jó és rossz,
de kitartottunk egymás mellett és erősödött köztünk a kapocs.
Egy lassú zene hallatán, az összes emlék előtör belőlem,
és tudom, már csak én gondolok rá, és ez megöl itt bent.
Kandalló, medence, kocsi, holdfény, számos hely ami fontos,
mennyi őrültséget csináltunk itt, ha ezeket látom mindig rá gondolok.
Neki köszönhetem azt, hogy megtanultam igazán szeretni,
és most ő lett az, akit nem tudok egyszerűen feledni.
Egy percre lenne minden a régi, a tűz újra égne a szemünkbe,
mint mikor egymásra néztünk, és körülöttünk a dolgok megszűntek.
Ez az érzés lassan felemészti a szívem, és többé szeretni nem lesz képes,
tudom őt nem érdekli, de ilyen szerelmem nem lesz még egy.
Lehet egy kósza napon újra látom, de lehet többé sohasem,
azért remélem majd marad rólam egy kis emlék odabent.
Arra kérlek, mikor már csak éppen, hogy élek, fogd meg erősen a kezem,
nézz mélyen a szemembe, és azt látod majd benne: "még mindig szeretlek!"
Ez a szív még akkor is szeretni fog, mikor már alig dobog,
ilyenkor tudod majd meg, hogy számomra a világ csak körülötted forog.
Egy szomorú, esős délután, síromnál állva, fejfámon majd olvasod:
"Én nagyon szerettelek téged, bárki bármit is mondhatott!"

 

 

 

„Lassan elteltek az évek és most bevillanak képek, nem tudom mit tehetnék még nem tudom mit érzek, volt hogy megbántottalak de hidd el azóta is bánom nekem te voltál a fiú akivel örökké kell bánnom. Hidd el nekem sajnálom, és tudom nem tudsz többé szeretni, most egy új utat kell keresni és veled együtt feledni. Sajnos nem lehet ezt így én is tudom így bocsánatot kérek, és bánni fogok minden sort ameddig csak élek, mert fontos voltál nekem érzem talán több mint barát, s próbálom most megdönteni szíved erős falát, csak hogy megbocsáss és hogy én is végre megnyugodjak egyszer, bár nem forrt be a seb de talán enyhítetem ezzel, mert bár nem beszélünk róla de megtörtént mi tudjuk csak két ismerős vagyunk kiknek volt még közös múltjuk, hogy lesz e jövőnk arra tőled várok választ, de ne is mondj még semmit.”

 

"Magányosan állok egy sötét szakadék szélén,
becsukom a szemeimet és nem értem, hogy miért én.
Hogy miért én tévedtem megint és miért lett csak egy emlék,
ő, akiért feltételek nélkül bármit megtennék.

Nincs már velem, de a hangját hallom bármerre is vagyok,
ha rá gondolok felhők mögül a nap, újra felragyog.
Megváltozik a világ, hogyha hallhatom, vagy láthatom,
De ő már messze jár, és nincs, ki enyhítse a bánatom.

Miért van tele hiánnyal a világom, ha nincsen itt,
mi ez az érzés, ami minden fájdalmat felnagyít.
Miért kínoz úgy az álom, mikor reggel nem találom,
tévedtem, de sajnos tudom, most már hiába várom.

Túl sötét lett a nappal és túl sötét az este is,
a valóság túl szomorú az álomvilág meg hamis.
Elfutnék az emlékek elől, de nincsen hova,
hisz ő az, akit nem fogok elfelejteni soha.

Messze járok tőled, senki nem kísér az utamon,
ahol a múltba elveszett boldogságomat kutatom.
Hisz hiányzik minden szó, minden érintés és mosoly,
elengedtelek, de így a lelkem lett újra fogoly.

Minden vágyam, minden tettem, minden szavam neked szól,
de a kéréseimre most már a csend se válaszol.
Csak egy sötét út van előttem, hamisságok mögé bújva,
messze jársz, de egyszer talán rád találok újra."

 

 

Hogy mondjam el, hogy te vagy nekem a másik felem, s ha tükörbe nézek,mellettem rád nézek:hisz bennem élsz.

Hogy mondjam el, hogy vágyom rád,hogy érezni akarom a szád?Hogy veled akarok elaludni,minden este,hogy érezzem a kedvesem teste értem lüktet,s bennem szítja a pusztító tüzet?Hogy mondjam el,hogy hiányzol,hogy este félek a magánytól,mert nem vagy velem, s nem tudom, hogy kell-e nekem a hajnal nélküled…

 

 

Gondolj rám, ha már nem leszek veled,
gondolj arra mennyire szerettelek.
Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
s az utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk.
Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem,
nem is sejtetted, mit jelentettél nekem.
A legjobb barátomat, az egész életemet,
a boldogságom, a végzetemet.
Te voltál az, kire életemet bíztam volna,
te voltál, kiért a pokolba is mentem volna.

 

 

Nem érti, mért kapott ekkora sebet,
nem ismeri ezt az érzést, s kínjában csak nevet,

de nevetéstől, fáj a sebe,
s hirtelen könnyes lett egykor még csillogó szeme.
Nem tesz mást, csak sír, sír szobája közepén,
most tudta csak meg igazán, mi is az a remény,
mert fohászkodik Istenhez, kérleli, könyörög,
hadd felejtsen végre már, s ez az érzés örök.
De imája nem teljesült, összeomlott, vége,
szobájának közepén ekkor rogyott térdre,
régen életteli, mosolygós kis arcát,
felváltotta búskomorság, könnyeitől nem lát.
Minden este csak rá gondol, arra az egyre,
aki miatt kicsi szíve darabokra tört össze,
nem látta őt mosolyogni régóta már senki,
hadd felejtsen végre már, a kérése csak ennyi.
De könyörgése felesleges, értelmetlen, semmi,
miért kell egy ártatlan szívnek ennyit szenvedni?
Élvezi tán valaki, gyötrődik, s ez nevetséges?

Pedig ennél nagyobb kín, a világon nem lehetséges...


S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon,
tudd, hogy hiányzol nagyon.
Gondolj erre, ha már máshol leszek,
s más teszi szebbé életemet.
Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra,
kiért életemet áldoztam volna.
S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled,
s arra mennyire szerettelek.
Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
s arra a napra mikor kimondtad végeztünk.
Egy rózsát helyezel kezeddel síromra,
szemedből egy könnycsepp folyik arcodra.
Sírva kéred bocsássak meg neked,
s én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.

Minden szép elmúlik egyszer,
merengve ágyban fekszel.
Álmodsz a múltról kínoznak a képek,
s messzire szállnak el gyönyörű évek.
Szemedből fájdalmad könnyekként fakad,
arcodon csorog le, akár egy patak.
Elmossa múltadat, megfojtja vágyaid,
megtörték lelkedet eltörték szárnyaid.
Minden nap szenvedés, végtelen borzalom,
vágyod, hogy ne fájna szíved már oly nagyon.
Sötét a nagyvilág, örökös éjszaka,
nincs, aki szeretne, miért is mész haza.
Emlékek képei, fájdalmas förtelem,
minden nap megkínoz, minden nap gyötrelem.
Hazugság árulás, amit csak kaphattál,
áldozat lettél, mert adtál mit adhattál.
Úgy érzed tiszta vagy, de mégis elhagytak,
kiülő szívedben álmaid elfagytak.
Jéghideg leszel, de fájdalmak égetnek,
s várod, a halált mely mindennek véget vet.

 

 

 

 

Minden szép elmúlik egyszer,
merengve ágyban fekszel.
Álmodsz a múltról kínoznak a képek,
s messzire szállnak el gyönyörű évek.
Szemedből fájdalmad könnyekként fakad,
arcodon csorog le, akár egy patak.
Elmossa múltadat, megfojtja vágyaid,
megtörték lelkedet eltörték szárnyaid.
Minden nap szenvedés, végtelen borzalom,
vágyod, hogy ne fájna szíved már oly nagyon.
Sötét a nagyvilág, örökös éjszaka,
nincs, aki szeretne, miért is mész haza.
Emlékek képei, fájdalmas förtelem,
minden nap megkínoz, minden nap gyötrelem.
Hazugság árulás, amit csak kaphattál,
áldozat lettél, mert adtál mit adhattál.
Úgy érzed tiszta vagy, de mégis elhagytak,
kiülő szívedben álmaid elfagytak.
Jéghideg leszel, de fájdalmak égetnek,
s várod, a halált mely mindennek véget vet.

 

 

 

„Kiderült, hogy mégsem olyan szerelmes belém, mint ahogy hittem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tudom, hogy milyen, amikor olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és hogy ez hogy tud fájni belül, olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel.Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogyan hihetted akár egyetlen rövid percre is, hogy boldog voltál és néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér és becsönget hozzád, és ezek után bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai lassan helyreállnák, és a zavaros idők, azok az esztendők amik így elvesztek lassan kezdenek elmosódni." 

 

 

 

Szeretnék meghalni, a könnyeimbe veszni, csendben elaludni, örökre feledni, hogy elhagytál és hogy eldobtál engem, hogy nem vagy itt, hogy nem ölelsz többet. Kínoz a tudat, hogy mással vagy boldog, mikor mindent megadtam volna bármit is kérsz, mikor minden fölött szemet hunytam, akármit tettél.Éberen őriztem minden este álmodat, reggel csókkal ébresztettelek, s ha kérted magadra hagytalak, és most egyedül vagyok, némán könnyeimmel, remegve fekszem az ágyban minden áldott este és nem kell már így ez az élet, nélküled én senki vagyok, szívem belül testem mélyén már csak alig-alig dobog.

 

 

 

"Ahhoz, hogy egy csók igazán jó legyen jelentenie kell valamit. Azzal kell megtörténnie, akit nem tudsz kiverni a fejedből, hogy mikor az ajkaitok összeérnek egész testeddel érezd. Olyan heves és mély kell legyen, hogy ne akarj többé levegőt venni. Nem szabad az első csókkal csalni, hidd el nem érné meg, mert ha megtalálod az igazit az első csók sokat jelent. "  

 

 

 

"Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni." - Paulo Coelho

 

 

"Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem." - Margaret Mitchell

 

 

Szemedbe nézek, s a szívedbe látok, rád vágyok!
Érzem a szíved , hogy meg-megdobban
Minden apró jel ami értem lobban.
Szeretlek téged és ezt te úgy is tudod,
Hiszen rád nézek és szívem egyre jobban dobog.
Könny gyűlik a szememben ha nem vagy velem,
Rád gondolok, mert kellesz nekem!
Te az enyém, Én a tied
Amíg szeretsz, Érted élek!
Boldog vagyok, mióta velem vagy
Szívem otthont egyedül csak neked ad.
Majd évek múlva visszagondolok, ki fogta kezem
Mosolygok mert igazi szerelem volt!
De remélem, ez még sok idő múlva lesz,
Szemembe nézel, s a szívembe látsz,
Sose múljon el a varázs!

 

Élem az életemet csak úgy mint mások, szeretők, szerelmek, kudarcok, románcok.
Rózsaszínben látom már az egész világot a szerelem az ami teljesen megbabonázott!!
Imádom az érzést mi a mennyekbe repít, Kupidó nyila ami boldogságra telit!
Itt vagy nekem és te lettél az életem, értelmet adtál és többet nem is kérhettem!
A csillagokat ha tehetném lehoznám az égről, hogy bizonyítsam a szerelmemet tiszta mélyről!!
Bízhatsz bennem mert én is bízom benned, ez a szoros kötelék ami összeköttet, engem, téged, az igaz szerelmünket.
Ország világ lássa hogy szeretlek téged! Utolsó szó jogán csak annyit kérek szeretlek, szeretlek, imádlak téged!

 

 

Gondolj rám, ha már nem leszek veled,
gondolj arra mennyire szerettelek.
Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
s az utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk.
Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem,
nem is sejtetted, mit jelentettél nekem.
A legjobb barátomat, az egész életemet,
a boldogságom, a végzetemet.
Te voltál az, kire életemet bíztam volna,
te voltál, kiért a pokolba is mentem volna.
S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon,
tudd, hogy hiányzol nagyon.
Gondolj erre, ha már máshol leszek,
s más teszi szebbé életemet.
Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra,
kiért életemet áldoztam volna.
S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled,
s arra mennyire szerettelek.
Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
s arra a napra mikor kimondtad végeztünk.
Egy rózsát helyezel kezeddel síromra,
szemedből egy könnycsepp folyik arcodra.
Sírva kéred bocsássak meg neked,
s én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.

 

 

Elmentél, már nem tudom
hogy hol keresselek.
Elmentél, már nem mondod
hogy, hogyan szeresselek.

Elmentél, már nem tudom
hogy hol találok rád.
Elmentél, s tudnod kell
hogy most is nagyon fáj…

Elmentél…
Mond miért keresnélek szüntelen?
Elmentél…
Mondd miért hittem úgy neked?
Elmentél…
Hiába hullatom fájó könnyeim
Elmentél…
Kérlek engedj nyomodba indulni…!

Elmentél, s most újra
oly magam, vagyok.
Elmentél, s tudom minden
Csillag nekem ragyog.

Elmentél… s onnan
a magasból tekintesz le rám!
Elmentél… S már a fénylő
Ég lett a te Hazád!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

renata0@freemail.hu

(Reny, 2009.11.26 11:14)

Nagyon jó az oldal!!!!
Grat hozzá!!:)

veressmarika1991@citromail.hu

(Mary17, 2009.08.27 11:10)

tényleg nagyon jók:D sok verset elmentetem:D
de végülis valamenyi meg is volt:D
de nagyon tetszenek:D

csabiboy9@freemail.hu

(Csaby, 2009.03.09 20:38)

ezeket ki irta ? am jók :D

klauszka01@citromail.hu

(KŁau$zka #01, 2009.02.14 14:13)

naon királyak!!!
am aki újj barátnőt szeretne vegyen fel xD gentilgirl97@hotmail.com(csak lányk)
xD

viki119@freemail.hu

(Vikica, 2009.01.10 17:59)

Sztem nagyon jók...


« előző

1 | 2 | 3



 

 

Profilkép


Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2017 >>